2014. április 7., hétfő

20. fejezet

Éreztem, hogy nehezebben veszem a levegőt, majd a könnyek elkezdtek hullani szemeimből és nem voltam képes megállítani őket. Óvatosan markomba szorítottam a csillogó kis tárgyat és zokogva lecsúsztam a fal mentén. 
-Annyira sajnálom.- takartam el arcomat a világ elől, mivel ez az én fájdalmam. Csak rám tartozik.- Semmit nem gondoltam komolyan.
-Louis?- jelent meg Harry elaludt feje az ajtóban.- Minden rendben van?- jött be ijedten, mikor meglátta, hogy sírok és óvatosan letelepedett mellém, majd átkarolta a vállam. 
-Úgy nézek ki, mint akivel minden rendben van?- ordítottam magamból kikelve. A picurka tárgy egy halk koppanással ért földet, mivel kicsúszott kezemből. 
-Ez az a nyaklánc, amit egyik nap találtam az ágyam alá becsúszva. A tiéd?- mosolygott rám, mire újra elárasztottak a könnyek. Harry gyengéden megfogta a kis láncot, amin ott fityegett egy aranyos, pici kulcs, majd a nyakamba akasztotta.
-Ez nem az enyém!- bújtam a mellkasához szipogva.- Ez a világ legjobb lányáé, de Ő már soha nem fogja hordani. Ő nekem adta, de én mocskosul becsaptam. 
-Lou! Nem kell elmondanod, ha nem szeretnéd.- simogatta a hátamat nyugtatólag, de én makacsul folytattam. 
-4 éves koromban nem találtál volna nálam boldogabb kis srácot a Földön, ugyanis megkaptam életem legszebb ajándékát, született egy kishúgom.- mosolyogtam, ugyanis az emlék képek melegséggel töltötték el szívem.- Biztos voltam benne, hogy Liliannél nincsen szebb lány a világon. Büszkén mutogattam mindenkinek és megtanítottam mindenre, amire kell, szóval úgy éreztem, hogy jó bátyja vagyok. Repestem az örömtől, hogy nem öcsém született, mivel imádtam Barbiezni és hercegnőset játszani, amit a fiúkkal nem lehet. Emlékszem gyönyörű, hosszú, szőke hajára és csodálatos, mélykék szemeire. Úgy láttam, hogy nála szebb lány nem létezik és hozzá fogható is csak egy van, anya. Azonban amikor Lilian 10 éves lett kiderült, hogy...- elcsuklott a hangom és csak figyeltem öcsém arcát.- Beteg. Leukémiás volt és már nagyon későn vették észre. Az esélye egyenlő volt a nullával.- sírtam egyre csak erősebben.- Az az időszak volt életem mélypontja. 4 éven keresztül szinte csak sírtam, pedig akkor már gimis voltam. Lilian 14.-dik szülinapja volt, mikor nekem adta ezt a láncot, amit Ő kapott még valamikor. Azt mondta, hogy ez a kulcs az Ő szívéhez van és megkért, hogy nagyon vigyázzak rá. Persze, hogy megígértem neki, nála fontosabb senki nem volt számomra abban az időben! Nem sokkal később már mindenki tudta, hogy kevés ideje van már csak, de én ezt akkor nem érzékeltem és elkövettem életem legnagyobb hibáját. Összevesztem vele.- ekkor már nem voltam képes uralkodni magamon. Harry pólóját markoltam és egyre csak bömböltem, képtelen voltam abbahagyni.
-Sajnálom.- adott egy leheletnyi puszit a fejemre.
-Nem kell!- ugrottam fel és pólóm alá rejtettem a kulcsot, majd kirohantam és levetettem magam Harry ágyára.- Neked tudnod sem kéne róla! Semmi közöd hozzá.- üvöltöttem vele, miközben szemébe néztem, amiben megláttam megcsillanni egy könnycseppet. Fájt őt szenvedni látni, de egyben meg is nyugtatott egy mértékig, hogy egy picit Ő is átérez abból, ami nekem jutott.- Régen volt. Már túlléptem rajta.- fordultam az oldalamra és egyre csak a párnáját szorongattam.
-Ha szeretnél valakivel beszélni akkor itt vagyok. Bennem megbízhatsz.- telepedett mellém és derekamat ölelve szuszogott édesen.
-Megbízhatok?- fordultam szembe vele és olyan adrenalin löketet éreztem, amilyet még soha. Tudtam, eljött a megfelelő pillanat, erre vártam és most már nem tudok parancsolni a testemnek.
-Természetesen.- jelent meg egy bizonytalan mosoly gyönyörűen ívelt arcán, ami nekem megadta a végső löketet. Szemeim szinte maguktól lecsukódtak, az összes levegő kiáramlott tüdőmből, a kezeim eszeveszettül remegtek, de megtettem. Lágyan ajkaira tapadtam, de nem mertem megmozdulni. Mintha áramot vezettek volna testembe, kellemes bizsergés járt át mindenhol. Ekkor viszont olyan történt, amitől megállt bennem az ütő, ugyanis becsapódott az ajtó, mire Harry erőteljesen lökött el magától és elkerekedett szemekkel bámult rám.
-Ezt most miért kellett?- ordított, majd villámgyorsan kirohant a szobából, mire újra elkapott a sírógörcs. Nem próbáltam magamba fojtani, arcomba nyomtam Hazz párnáját és bömböltem, mint egy óvodás. Fél órán belül lenyugodtam annyira, hogy sikerült lemennem a földszintre, ahol anya az ebédlő asztalnál ült és Harryvel beszélgetett.
-Szia Lou.- mosolygott anyu kedvesen, ő nem most szerzett tudomást az identitásomról, már elég régóta tudja, hogy a fia félresikerült.- Kettesben hagyjalak titeket?
-Ne.- vágtam rá, talán egy kicsit túl gyorsan, mire Harry fájdalmasan rám pillantott.- Tudod mit?- néztem öcsémre és egy egyszerű mozdulattal bemutattam neki, bár még most sem értem miért tettem. Könnyeimet visszafojtva rohantam a szobámba és gyorsan lekaptam a pólómat, majd egy borotvapengét illesztettem oldalamhoz és csak figyeltem a pontot, ahol a fém belenyomódik a bőrömbe. Egy apró vigyor tűnt fel ajkaimon ahogy a vérem kiserkent, majd a seb egyre mélyebb lett. "Ez az Louis Tomlinson! Ez az amihez értesz!"- röhögtem ki magamat fejben, mivel a vagdosás nem volt idegen számomra.
-Ne tedd.- bukkant fel Harry alakja az ajtóban, mire kiejtettem kezemből az éles tárgyat.
-Miért? Csak nem zavarja kegyed?- kuncogtam, de testem remegett. Tudtam, hogy túl gyenge vagyok ehhez és ez be is bizonyosodott mikor kitört belőlem a zokogás.- Akkora egy elcseszett ember vagyok, hogy ehhez már tehetség kell!- dőltem a hideg falnak és egyre csak a vörös csíkot figyeltem oldalamon, ami egyre csak nagyobb lett.
-Szerintem ezt be kéne kötni. Elég csúnya.- fordult a csap fölött lévő kicsike szekrényhez, amiből előszedte az elsősegély csomagot, de mikor fordult volna felém, megtámaszkodott és úgy maradt. Sírt. Láttam vállai mozgásán.- Én el tudom képzelni, hogy neked milyen szar lehetett, mivel képzeld, az én életem sem volt valami túl fényes.- kapta fel a kis táskát és leültetett a földre, majd szorosan mellém fészkelte magát. Egy gyors mozdulattal eltüntette a nedves cseppeket arcáról és már csak derekam vonalával volt elfoglalva.
-Mikor kerültél az árvaházba?- néztem tökéletesen ívelt arcát, amíg gondosan letörölgette a vért rólam.
-Nem tudom. Amióta az eszemet tudom ott voltam. Néha azt hittem, hogy én már ott születtem.- nevetett fel, de éreztem hangján, hogy ezt gúnyból tette. Kinevette magát.
-Úgy sajnálom.- fújtam ki az összes levegőmet, majd hatalmasat lélegeztem, mire Harry mosolyogva lenyomta a hasamat.
-Ne mozogj.- kuncogott.- Ez most fájni fog. Kérlek, ne haragudj, nem direkt teszem.- nézett bánatosan, majd egy alkohollal átáztatott vattát nyomott a bőrömhöz. Nem mondtam, de már hozzászoktam az érzéshez, így nem mutattam semmilyen érzelmet, ami a szívemben volt az sokkal jobban fájt.
-Emlékszel a napra, mikor anyával elmentünk az árvaházba?- jutott eszembe hirtelen.
-Persze. Aznap, miután elmentetek sírtam. Rám néztél és már el is rohantál. Első másodpercben megutáltál. Legalábbis azt hittem.- tapasztotta le a vágást ügyes mozdulatokkal.
-Nem azért rohantam el.- röhögtem el magam, de azért rosszul esett, hogy miattam sírt. Én ezt nem akartam.- Mikor megláttalak azt hittem álmodok és eldöntöttem, hogy életem végéig tudnálak nézni, de Te ezt elrontottad, mivel beharaptad az alsó ajkad idegességedben, amitől teljesen kikészültem és nem akartam, hogy észrevedd, mert akkor egy életre elástam volna magam a szemedben. Na nem mintha így nem jött volna össze.- legyintettem, majd pólómat fölkapva lépkedtem a szobámba. Elfeküdtem a puha szőnyegen, mire Hazza becsattogott és nem zavartatva magát elhelyezkedett a hasamon. Figyelve az oldalamra kényelmesen összegömbölyödött, majd felnézett rám. A melegség és a kedvesség sugárzott belőle.
-Sajnálom, hogy így otthagytalak, de megijedtem anyukádtól.- vallotta be zavartan.
-Nem anyukámtól ijedtél meg. Az anyukánktól paráztál be.- vigyorogtam, majd hátát simogatva csöndben figyeltem őt. Csodálatos pillanat volt, amit mindketten élveztünk, de ezt öcsi megszakította, ugyanis feljebb mászott, így fejünk egy magasságban volt, majd olyat tett, amitől megállt bennem az ütő. Szája ugyan félénken, de az enyémre tapadt, mire olyan bizsergés jelent meg ágyékomban, hogy nem is tudtam volna tagadni még magam előtt sem, hogy az én szívem csak érte dobog, de miért is tagadnám? Mindenem remegett még azután is, hogy elvált tőlem.
-Csak mert az előbb én rontottam el.- vörösödött el teljesen. Hatalmas boldogsággal szívemben öleltem magamhoz, de óvatosan eltolt.
-Lányok?- ráztam meg a fejem kissé elszontyolodva, amire csak egy apró bólintással felelt, majd felkelt.
-Lányok.- értette, nem kellett magyaráznom. Harold még mindig a lányoké, de én ezt megváltoztatom valahogy!

*Másnap délután*

7. órám volt, ami tesi. Már az öltözőben készülődtünk, mikor megjelentek a gólyák, természetesen öcsémmel együtt.
-Mit akartok?- mosolygott rájuk Zayn.- Fürtöske!- pacsizott le Harryvel.- Rég láttalak.- ölelte át, majd végignézett a kissé esetlenül álldogáló elsős fiúcsapaton.
-A tesitanárnak el kell mennie következő óráról, így most tartjuk meg a tesit, de veletek kell öltöznünk, mert csak ez az egy öltöző van.- válaszolt a fekete kérdésére az egyik srác.
-Oké.- intettem és adtunk nekik helyet. Nem tudom, hogy hogyan sikerült, de Harry az én cuccommal szembeni helyet harcolta ki, ami azt jelentette, hogy végig kell néznem ahogy öltözik. Próbáltam a falat figyelni, a földet, a ruháimat, de nem ment. Egyre csak Haz lehengerlő alakját szuggeráltam, aminek meg is lett az eredménye. Idegesen igazgattam a pulcsit az ölemben, mikor bejött a tanár.
-Kifele, lányok!- ordított, de én nem mozdultam.- Mi a baj Tomlinson?- ült le mellém kedvesen vizslatva arcomat. Nagyon imádom és érzem, hogy ő is engem, de ezt csak annak köszönhetem, hogy jó sportoló vagyok. A legtöbb diák életét viszont megkeseríti.
-Semmi, csak fáj a hasam.- legyintettem.
-Á... Van nálad betét vagy adjak?- kuncogott, mire csak mosolyogtam.
-Mindig van nálam, de azért köszönöm.- folytattam, majd már éreztem, hogy minden rendben, így ketten mentünk ki a terembe, ahol a többiek már futottak ezért én is csatlakoztam.

*Este*

Boldogan énekelgettem a zuhany alatt, mikor megéreztem, hogy valaki figyel. Gyanakodva fordultam meg és egy hatalmas, nem túl férfias sikoly hagyta el ajkaim, ugyanis Harryvel néztem farkasszemet. Hatalmasat röhögött, majd magához húzott és átölelt.
-Ha most azt mondod, hogy nem akartad, akkor nem hiszem el.- lihegtem még mindig a sokktól gyorsabban, mint kellene.
-Nem is akartam azt mondani.- kuncogott, majd kiment, így szerencsére csak azután esett le, hogy meztelen voltam. Csak vigyorogva megráztam a fejem és elmentem lefeküdni. Nekem van a leglököttebb öcsém az egész világon, de én így szeretem. Szeretem? Nem kifejezés! Ő az egyetlen pasi, aki minden nap boldoggá tud tenni... Ekkor eljött a perc, mikor rájöttem, hogy nem is úgy viselkedünk, mint két fiútestvér, sokkal inkább, mint két lánytesó. Ez a gondolat eléggé megnevettetett, ugyanis Harry baromi viccesen néz ki melltartóban, 

8 megjegyzés:

  1. Istenem olyan édesek, hogy elolvadok tőlük! :3 Annyira imádom ezt a történetet, hogy el se tudom mondani! ;) :3

    VálaszTörlés
  2. Úristen, még mindig imádni valóak. Feldobod a szürke, esős hétköznapjaimat :D Alig várom a következő részt :)

    VálaszTörlés
  3. Woow! Nagyon jó! Am melltartóban XDD!! Hallod most már komolyan, alig várom hogy új rész legyen így ne várass sokáig! Siess!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi. :-) Nem tudom mikor tudom hozni, mert most is tabletet használok és így nehéz. :/

      Törlés