13. fejezet

-Tudod, Harry, mikor az ember szerelmes lesz, akkor nem tud parancsolni az agyának. Olyan mintha már nem lenne hatalmad a tested és az elméd fölött, mivel ez csak megtörténik, lehetetlen befolyásolni.- vigyorgott Louis, majd felült, miközben egyre csak engem nézett.- A szerelemben nem számít a kor, a kinézet és a nem sem.

-Aha.- túrtam idegesen göndör hajamba egyre csak Louist figyelve. Miért mondja ezeket nekem? 

-Van valami hihetetlen fontos, amit tudnod kell.- sóhajtott és egyenesen a szemembe nézett, szinte a lelkemig hatolt pillantása. Mindenre felkészültem, hogy ne érjen sokként, amit mondani fog, de mégsem éreztem magam elég erősnek hozzá, így hihetetlen megkönnyebbülést éreztem, mikor Grace jelent meg az ajtóban. A levegő szaggatottan áramlott ki a tüdőmből és rögtön felpattantam a lány mellé.
-Nem zavarok?- mosolygott édesen, mire elkaptam a kezét és kirángattam a szobából egy határozott nemmel, igaz, még láttam Louis teljesen letört arcát, de nem voltam képes vele foglalkozni.
-Menjünk el valahova, mert unatkozok.- kaptam fel a cipőmet és aggodalmas pillantásokkal, Lou szobája felé, elhagytam a házat.
-Hova sietsz? Miről beszéltetek Louisval? Állj már meg!- kapta el a lány a vállamat és erőteljesen megrántott.
-Nincs semmi, oké! Semmiről nem beszéltünk, de ha beszéltünk is volna, akkor sem lenne hozzá közöd!- emeltem fel a hangomat idegesen, amit a következő másodpercben már meg is bántam.
-Tudod mit, Harry? Én csak kedves akartam lenni és a barátod lenni, de most már nem is tudom, hogy mi értelme volt. Nálad nagyobb tapló nincs a földön! Sajnálom Louist, hogy ilyen testvére lett.- nézett végig a szemembe lesajnálóan és elindult a másik irányba.
-Én is.- hajtottam le fejemet, majd egy hatalmasat rúgtam egy kőbe, ami szépen ívelve esett egy srác elé, aki kapucnival takarta az arcát.
-Nocsak.- jött a mély hang a fekete alak felől.- Csak nem a Göndörke keménykedik?- jelent meg egy bajjósló mosoly az ajkain és egy mozdulattal lerántotta csuklyáját.
-Hagyj békén, Liam!- pördültem meg tengelyem körül egy mozdulattal, mire hangos kacaj tört fel mellkasából.
-Louis nem tanította meg, hogy soha ne fordíts hátat az ellenségnek?- lökött erősen a földre, minek hatására egy apró nyögés csúszott ki ajkaim közül.
-Tudod mit? Verj meg nyugodtan! Ne kímélj! Louis úgyis megutált és Grace is mérges rám! Az lenne a legjobb ha egyből meg is ölnél.- lépdeltem egyre közelebb hozzá. Mikor már szinte az arcában álltam elmosolyodott. Nem, nem gúnyosan, hanem kedvesen. Kikerekedett szemekkel figyeltem arcát, mire elnevette magát. Teljesen ledöbbenve bámultam, ugyanis szívből nevetett.
-Most már te is tudod, hogy az élet mekkora egy szemétség!- karolta át a vállam.- Nehogy azt hidd nekem, hogy puszipajtások leszünk, de ma megkíméllek. Mi volt Louisval?
-Semmi. Nem történt semmi!- ordítottam magamból kikelve, mire csak mellkasához vont és átölelt. Nem érdekelt, hogy Liam az, vállába fúrtam a fejem és némán szuszogtam. Kellőképpen lenyugtatott testének meleg kisugárzása, amit ő is érzett ezért elengedett.
-Én csak segíteni szeretnék. Jobban ismerem Lout, mint te magadat. Gyere, most átjössz hozzám és mindent elmesélsz.- kezdett el húzni arra, amerre mi is lakunk.
-Liam! Eddig mindig csak bántottál! Most minek vagy velem kedves? Mi van, ha nem szeretném, hogy segíts?- néztem kérdőn a szemeibe.
-Mi van akkor? Az van, hogy egy hatalmas hülye vagy! Én csak jót akarok neked, de felőlem menj és idegeskedj egymagadba.- lökött meg és hatalmas léptekkel elindult.
-Várj! Sajnálom.- hajtottam le a fejem megbánóan, mire mosolyogva átölelte a vállam és elindultunk. Egy elég nagy ház előtt álltunk meg, hatalmas kerttel. Mikor beléptünk leesett az állam. Minden tiszta volt és csillogott, mintha nem laknának ott. Levettem a cipőm és követtem Liamet.
-Nem nagyon szoktam vendégeket fogadni, így nem tudom mit kéne mondanom.- vakarta idegesen a tarkóját. Liam ideges? Lehet, hogy ő is olyan emberi lény, mint mi?
-Szerintem üljünk le és beszélgessünk.- ajánlottam fel, hogy ne érezze magát ennyire rosszul, mire hálásan pillantott rám.
-Szóval mi is történt köztetek?- ült le a nappaliban a kanapéra én pedig a fotelben foglaltam helyet.
-Csak beszélgettünk rólad és Louisról, mikor felhozta, hogy soha nem lehet kitörölni az érzéseit a fiúk iránt. Valami ilyesmi volt.- sóhajtottam.
-Rólam beszéltetek?- ízlelgette a szavakat ajkai közt, majd boldogan rám emelte tekintetét.- Még mindig szeret?
-Nem tudom.- akadt el a lélegzetem. Istenem, hogy én milyen marha vagyok! Louis biztos, hogy csak ezt szerette volna elmondani, hogy még mindig szereti Liamet én meg azt hittem, hogy nekem akar szerelmet vallani! Mekkora egy szerencsétlen vagyok!- Azt hiszem, hogy most haza kéne mennem!
-Oké, de biztos, hogy nem mondott mást? Nem mondta, hogy kire gondol? Nem is említett róla semmit?- pattogott Liam megállíthatatlanul, mint a felhúzós játék.
-Nem, de majd beszélek vele.- halvány mosoly játszott ajkaimon, de nem szívből jött, ugyanis megviselt Liam helyzete. Még mindig teljes szívéből szereti Lout.- Tényleg, nem nézhetem meg a szobád?- dobtam fel az ötletet.
-Nem.- felelte nyersen.- Ettől még semmi nem változott meg köztünk, nem vagyok a BFF-ed.- ragadta meg a karom és kivezetett a házból.- Aztán el ne járjon a szád.- ütögette meg az arcom és mögöttem becsapta az ajtót. A boldogság átjárta testemet, így felhőtlen jókedvvel tettem meg az 5 perces utat hazáig, ahol a házba lépve viszont minden pozitív energiám elszállt. Nem voltam képes elhinni azt, amit a kanapén látok...